Libertango

Gyerekkoromban, a sarokba állítva azt gondoltam: “azért mert nagyok, miért hiszik, hogy bármit is jobban tudnak? Semmit nem tudnak! Unalmasak, papagájként ismételgetik a szabályaikat és teljes alázatot várnak el tőlem. Úúúútálom őket, sose akarok felnőtt lenni!” és csak azért sem kértem bocsánatot apámtól, hiába könyörgött anyám, hogy hamarabb szabadulok a sarokból.

Mára finomodott a kép. Rájöttem, hogy nem is olyan rossz felnőtté válni. Nyáron körbekérdeztem barátaimat, mit jelent nekik a felnőttség. Meglepő válaszokat kaptam közel negyven éves emberektől: a felelősséget szinte mindannyian említették, volt kinek hatalmat, kötelességet, szülők korlátozása nélküli életet, racionalitást, érzelemmentességet jelent. Többségük felnőttnek érzi magát, de nem kevesen bevallották, hogy igen messze vannak a felnőttségtől -hiába család, gyerekek, nem bíznak saját magukban, döntéseikben a mai napig. Folyamatos külső megerősítésre van szükségük, amitől alapvetően szintén nem boldogok - érzik, hogy ki vannak szolgáltatva a saját félelmeiknek.

Mit jelent nekem felnőni? Egyre inkább azt, hogy racionálisan gondolkodom, mérlegelek és döntök, nem engedek teret a bennem élő sérült Kislánynak, aki hajlamos hisztizni, mindent magára venni és teljesen egoista - ki ha nem én?!, “hogy tehette meg ezt velem, mégis hogy képzeli” - büszkeség és balítélet alapon megélni élete eseményeit.

Ugyancsak nem engedek teret a mindent-annyira-jól-tudó Szülőnek sem, mert megtapasztaltam, hogy egyáltalán nem olyan biztos, hogy tényleg mindent annyira jól tud. Az ezerarcú igazság egyik verziója az övé csupán. Tudása nagyon sokszor gyökerezik saját neveltetéséből, szülei, nagyszülei akár ük-ük-ükszülei moráljának és életvezetési törvényeinek gyakorlatban és szájhagyomány útján terjedő verziójából.

Biztos, hogy ha hátralépek kettőt és érzelemmentesen megvizsgálom ezeket a törvényeket - hasznosnak és építőnek találom őket? Régóta nem idealizálom szüleim, nagyszüleim életét. A szemérmességnek nevezett elfojtott, szőnyeg alá söpört érzelmeik - melyek betegségeket generálnak, merev elveik, rugalmatlanságuk, miértjeimre “csak” válaszaik előbb emlékeztetnek egy kisgyerekre, mint őszinte felnőtt létállapotra.

Persze én is nagy utat jártam be, míg eljutottam oda, hogy életem viszonylag kevés, ám annál fontosabb szereplőjével - teljesen őszintén tudok beszélgetni érzéseimről és igyekszem igazán odafigyelve megérteni őket. Nagyon sok autodidakta tanulás van mögötte és igaz szándék, hogy megértsem az okokat az okozat alapján.

Egy családállításon (Hellinger terápia) megtanultam, hogy egy dolog én hogyan élem meg életem történéseit, mások teljesen másképpen “szűrik át” magukon ugyanazt a történetet - így mindig igyekszem belebújni a másik bőrébe a minél pontosabb megértés érdekében. Határozottan nem egyszerű feladat.

Ugyanakkor sose válok bólogató baráttá, aki mindent helyesel, amit barátai gondolnak - megpróbálok más nézőpontokat is megmutatni nekik, ami közelebb vihető őket a pontosabb megértéshez. Feltéve, ha valóban kiváncsiak rá és nem dédelgetik bánataikat, nem szajkózzák folyamatosan az őket ért sérelmeket, míg az bele nem vésődik szívükbe, lelkükbe úgy, hogy onnan életük folyamán már soha senki és semmi nem tudja kiradírozni, felülírni - így válnak saját szűklátókörűségük foglyává.

Az igazság ugyanis tényleg ezerarcú - soha senki ne gondolja, hogy a saját verzióján kívül bárkiről bármit is tud. Talán néha megsejt, a felszínen megismer - de ahogy nincs két egyforma hópihe, úgy nincs két egyforma mozgatórugó, cselekedet sem - se idő, se energia a saját valóságunk feltárására, nem hogy másokéra…Sablonok, sémák segítenek a megértésben, de alig tudunk a lényegről valamit - ez a szomorú igazság.

Sokáig dédelgettem én is gyermeki, kreatív énemet, érzelmeimet Kislány élte meg - ő ujjongott, nevetett, sírt és hisztizett eddig bennem - az érzelmi hullámvasutam igazán nagy íveket járt be. Ma már sokkal alacsonyabb az amplitudó, mégis teljesértékűnek érzem az érzéseket. Nagyon más ez az új életem, úgy érzem egy ismeretlen rengeteg erdőben bóklászom és a szimatom után megyek előre rendületlenül, de csak mert hátra már nem fordulhatok.

Kislánytól már elbúcsúztam, a gyeplőt kivettem a kezéből és odaadtam a szinte még teljesen ismeretlen Felnőttnek - ez az újfajta énem még számomra is az újdonság varázsával hat, most ismerkedünk. Komolynak, megfontoltnak tűnik és ami óriási megkönnyebbülés, határozottan tárgyilagos, nem pörgeti be magát búgócsiga módon a hisztériáig a valós tények ismerete nélkül, csupán saját okoskodására alapozva. Használja mindazt a tárgyi tudást, amit az évek során saját lelke, teste és a világ működéséről összeszedett és nyitott a másik igazságának meghallására, megismerésére. Határozottan kevéssé szorong és fél Kislányhoz képest, nem nagyítja óriássá a törpéket élete meséjében.

A bizalom és hit virágát locsolgatom még szorgosan magamban, ha szárbaszökkennek - Óriás leszek, tudom.

Kislányként arról álmodunk, hogy meglátjuk és megszeretjük, azaz megtaláljuk másik felünket és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Az első pillanatos módszer nálam még sose működött, arról nyilatkozni nem tudok - véleményem szerint egy idegent szexuálisan, testi síkon lehet csak “megszeretni”, azaz megkívánni. Miután fogalmunk sincs ki a másik, lelkéről, szelleméről semmi infonk, nehezen vagyok meggyőzhető erről az álomról, mint reális működési modellről.

Arról sem szól a fáma, hogy mit kell addig csinálni és hogyan, hogy tényleg boldog legyen a közös élet… Csipinek sokszor meséltem tovább a meséket, miszerint a királyfi és a királylány jól összevesztek, egymás fejéhez vagdosták a sérelmeiket, majd duzzogva elvonultak a külön szobájukba.

 Mióta megkért, hogy ne vegyem el az álmait, csöndben maradok. Azt mondta, vállalja, hogy nagyot koppan, s azután elhallgat, de nem akarja a felnőtt világ igazságait megismerni. Én is csak most kezdem elfogadni, hogy az az álmom, miszerint a másik felem -aki a legjobb hímnemű barátom lehet csak - csak az enyém és én az övé, szövetségesem az ordas külvilág ellen - egyáltalán nem biztos, hogy létezik.

Talán nekem sincs már rá szükségem ebben a formában, lévén elmúlt 8 évemben egyedül éltem gyerekemmel és kialakítottam a saját szociális hálómat, barátságokból szőve-fonva.

Vajon, ha betoppanna királyfi vagy a csúf varangyosbéka életembe, csapot-papot odahagyva lelépnék vele? Férjemmel valami hasonló történt - volt kapcsolódásunk a külvilághoz, de alapban remekül megvoltunk kettesben. A minta adott, szüleim a külvilág számára mintapár. Együtt jönnek-mennek ahova csak lehet, s kevesen látjuk, hogy alapban ők is magányosan élnek egymás mellett.

Hazudnék, ha azt mondanám - nem venném fontolóra a csúf cserbenhagyást és lelépést ismét. Ami miatt mégis mérlegelném a jelenlegi kapcsolataim ápolását, az a tudás és tapasztalat, miszerint az egymásba-bújás finom, intim és bensőséges, de a cserbenhagyottak bizony sokat segítettek anno a talpraállásomban. Bebizonyosodott, hogy rájuk tényleg bármikor számíthatok, ha nem is napi szinten -míg az egyetlenre, aki a társam, bármilyen meglepő, de nem feltétlen. No nem mintha ezek önzetlen emberi kapcsolatok lennének, ugyanúgy érvényes ezekre is a haszon elmélet, mint bármilyen emberi kapcsolatra.

Vajon ha elvonulnék kettesben életem párjával egy barlangba - meddig bírnám? Ingeréhesek vagyunk, egyre nagyobb  ingerszükségletünk jelen világunkban. Körbenézek és látom, hogy mindenki jön és megy egyik programról a másik vendégségbe, ritkán megállva és megpihenve…túlzó nekem ez a tempó, szükségem van a pihenésre, feltöltődésre otthon, fáraszt, kimerít egy feszített tempójú munkahét után a hétvégi rohangálás.

Bevallom magamat is nagyon tudom unni, hát még egy másik embert?! Hamar ráunnék társamra a barlangban és új élményt, információt keresnék…elkóborolnék “bogyót” gyűjteni, azaz információt…pletykálnék, beszélgetnék, “megsimogatnám” másokat szavaimmal, figyelmemmel, cserébe ők is töltenének engem és így  otthon is lenne téma, amiről lehet beszélgetni, odabújva a másikhoz az intim szükségleteimet kielégíteni. Talán ez lenne a ketten a világ ellen élmény - hogy hasonlóan gondolkodunk a világról, hasonlóan érzünk. Ennek fenntartásához azonban kellenek a többiek, a barátaink, kollégáink, akikkel élményeket, tapasztalást cserélünk nap mint nap.

Sajnálom az elveszett álmot, nagyon is. Meg is sirattam a minap magamat, társnőimet. Minden nőneműbe belekódolódik valahol ez az álom és óhatatlanul szét kell törnie, ahogy felnövünk. Akivel élünk társunk, jó esetben nem pótszer, hanem a lehető legjobban hozzánk illő ember. Ha girbegurba körvonalú is - mégis messziről kereknek tűnő kört, egységet alkotunk. Hogy a körön belül mi folyik és milyen tartalom van, legyen minden pár magánügye.

Tudnám minek kódolják belénk ezt a baromságot, hogy létezik egyetlen egy igazi és vele majd boldogan élünk, míg meg nem halunk!? Ki és mikor?! Genetika már?! Nagyon úgy tűnik. El kell hinnem sajnos buddhista tanítóimnak, hogy az élet használ minket. A szaporodásra kódoltak be és megesszük a körítést, amit az élet kínál. Ezt a körítést erősítik a társadalomban hazug reklámok. Biztos olyan ragyogóan boldog leszek én is, ha narancslét iszunk reggelente - mint az a “tökéletes” család, aki a képernyőn hancúrozik. Csúnya becsapás áldozatai vagyunk. A természet, a társadalom úgy manipulál minket, ahogy nem szégyell. Bedőlünk a médiának, a csupán magja terhétől megszabadulni igyekvő hímeknek és elhisszük, hogy létezik holtomiglan-holtodiglan, kisbabákat nemzünk és azt hisszük, nem fogjuk ugyanúgy megmérgezni őket ócska, hazug mintáinkkal, mint tették velünk szüleink.

Sajnálok minden újszülöttet. Reményt, megváltást várnak tőlük, az egység kovászaként várják őket - és amint rájönnek, hogy se remény, se megváltás nem létezik önmagunkon kívül, kovász helyett pedig kemény meló egy kisbaba ellátása és szocializálása a családon és a szűk környezeten belül, mint bölcsi, ovi - már nem is olyan érdekes a gyerek. Már csak megoldandó feladat, felelősség - ki kell elégíteni alapvető fizikai és érzelmi szükségleteit - ha esik, ha fúj odabent a lelkünkben. Lesarkítottam persze a történetet, sok öröm és szeretet is jár egy babával - de attól még, hogy megszületik, nem lesz felhőtlen, ami addig felhős volt és ha kapcsolatod eddig döcögött és billegett asztalotok, hát egy baba viharossá teszi az időjárást és az asztal nem fogja elbírni a felelősség, monotonitás terhét.

Ha belül haldokolsz, mérgeidben, keserűségedben fürdesz, miért hiszed, hogy egy ártatlannak tűnő kisgyerek majd megment?!

Nem ment meg. Sőt megmérgezed őt is. Terhességem alatt már esett szét férjem és házunkat adtuk el, vettünk egy romot, újítottuk fel - egyáltalán nem éreztem magam biztonságban, rengeteget szorongtam. Nem is csodálkozom, hogy lányom -aki magzatként együtt érzett velem - szorongó emberpalánta lett. Nem győzöm segíteni, hogy átugorja a kezdeti hátrányt, amivel az életbe indult. S hányan indulnak még versenyhátrányból zaklatott szüleik miatt?! Ritka az a terhesség, ahol semmi negatív érzelem nem éri a kismamát.

Külön terápiás eljárás “újraszületni” - átélni magzati érzéseidet, kiüvölteni a fájdalmat, stresszt, amit éreztél anyád szíve alatt.

Így leszünk hát egyre többen mérgezett egerek ezen a szép bolygón. Pusztítjuk önmagunkat, környezetünket. Szerencsére a Föld erős és mindent túlél, regenerálódik - példa rá a sok elpusztult nemzedék, civilizáció, melynek tárgyi bizonyítékait benőtte a dzsungel, elnyelte a víz vagy csak kőhalom maradt utánuk.

Sajnálom magamat. Sajnálom Csipit. Sajnálok minden nőt.

8 éve egyedül élek és igazából sokat nem tettem, hogy társra leljek - érdekes tapasztalatokat viszont így is szereztem.

Voltam a neten ideig-óráig, de messziről jött ember azt mond amit akar és írtam már, mint gondolok a valódi megismerésről - ez inkább a húspiac volt számomra, maga a felszín. Kirakatképek, kirakatdumák. Paramétereimmel leginkább az ötvenes hímek kopogtattak nálam. Nem kopogtam vissza. Világnézetem is elriasztott pár embert, ha kiejtem azt a szót, hogy tudatalatti, pszichológia, kineziológia, szimbólum - ezoterikus jelzőt kapok, amivel csak azért foglalkozhatom mert boldogtalan vagyok. És ha igen? Ha keresem az élet értelmét, mert ez a felszíni ócskaság amit magam körül látok dühít és nem érdekel? Igen, boldogtalan vagyok és igen, keresem az élet értelmét. Mert ha csak ennyi, amit eddig megéltem, akkor vehetitek a kötelet.

 Ti meg csacsogjatok, cserélgessétek megunt párotokat új ismeretlen, így izgalmasabbnak tűnő darabokra,  pótcselekedjetek, neveljetek magatokhoz hasonló üres bábukat és korcsolyázzatok a felszínen, aztán sopánkodjatok, hogy hullotok mint a legyek, mert belül elrohadt a sok szemét amit beettetek életetek folyamán és nem  dolgoztátok fel. Sose legyen közöm hozzá.

Megtapasztaltam azt is, hogy veszélyt jelentek a párkapcsolatban élő nőkre is. Mivel jókat lehet velem beszélgetni, a hímneműekkel pedig különösen jól megértem magam - lévén gyerekkorom óta sokat lógtam, beszélgettem velük - előbb-utóbb kényelmetlenül kezdtem érezni magam harmadikként, ahol a férfi órákig képes velem filozófálni és elemezni az élet nagy dolgait, míg a nő esetleg egyáltalán nem nyitott erre, mert főznie, mosogatnia kell és jó szimattal megérzi, hogy olyan területre tévedek urával, ahova ő még soha be nem tette a lábát…

Ennek is sok oka lehet, egyfelől nem lehet naponta órákat lelkizni, másfelől van aki inkább gyakorlatiasabb, nyafogásnak minősíti a hogyan érzem magam a világban témakört, amikor van mit enni, inni, van kivel szexelni. Végülis a szükséglet piramisuk alsó téglasora legalább nem hézagos - tényleg értékelendő ez is a mai világban.

Egy szó mint száz, szavak nélkül lekoptattak nőtársaim és jól tették. Én is hasonlóan járnék el, ha megjelenne egy vetélytárs. 

Megtapasztaltam azt is, hogy ha lelkileg megnyílok valaki felé és a másik is bepillantást enged mélysége bugyraiba őszintén, pillanatokon belül belé tudok szerelmesedni. Hozzám a lelkemen keresztül vezet az út. Lehet Adonisz a másik, ha nem kiváncsi mi van odabent a felszín alatt - nem az én emberem.

Tiszteletben tartva hát nőtársaimat a “ne tedd azt mással, amit nem szeretnél, hogy veled is megtegyenek” alapelv alapján és megvédve magam a reménytelen helyzetektől, amiből korántsem egyszerű 2 perc alatt kikeveredni, ma már messzire kerülöm az egyébként szimpatikus, hasonló gondolkodású, kapcsolatban élő hímeket.

Igen, ennyit teszek - s már farkasember vagyok, nem csak egy nőstényfarkas.

Óvatosan viszonyulok a manipulátorokhoz is. Van a férfiaknak egy ellenállhatatlan fajtája, aki bárkivel szót ért, sármos, jó humorú, jó kedélyű, a nők bármely tipusával megtalálja a hangot és pillanatokon belül ott ül az ember mellett az ágy szélén és még a nő az, aki végül kezdeményez. A szimatom nem csal, önvédelmi okokból - lévén megbízható társ ritkán válik belőlük - nincs már kedvem kihívásként megélni a pillanatot, levadászni és azzal áltatni magam, hátha én leszek az az egyetlen nőnemű, akinek sikerül megszelidítenie, megváltoztatnia és maga mellett tartania őt. Volt ilyen, a bennem élő férfi még élvezte is az erőfeszítéseket, hogy lenyűgözze a másikat. Két csúnyácska, de intelligens nőről is tudok, akik megszerezték a számukra főnyeremény hímet. Az egyik okosan szemet is húny társa testi kicsapongásai felett - mert egyébként jó társai egymásnak - én ezt nem tudnám csinálni. Fárasztó és messze nem vagyok olyan erős és biztos magamban, hogy egy minden nővel szót értő, elbűvölő férfivel éljek és azon aggódjak mikor talál egy szebb és érdekesebb testi-lelki társat magának helyettem.

Azt is tudom, hogy könnyebb lelkizni napi fél órában valakivel súlytalanul, mint együttélve bepillantást engedni érzelmeinkbe, amik egyáltalán nem patyolatfehérek és igenis félünk elveszíteni, amit megszereztünk, nem kockáztatjuk feleslegesen. Az érzelmek jönnek-mennek, nem vagyunk egyenlőek velük - nem kell mindent kimondani, szavakkal pedig nagyon nehéz kifejezni igazi érzéseinket, amit az adott pillanatban én például fel sem ismerek.

Leszűkítettem hát a játékteremet erősen. Maradnak az elváltak, özvegyek - akik közül kell megtalálnom a potenciális páromat. Ha körbenézek kevesen élnek egyedül - én is megkapom a stikkes jelzőt rendszeresen, mert nem élek valakivel, csak hogy ne legyek egyedül.

Találtam a neten egy pszichológusnőt, aki pszichológiai felmérés alapján indított volna egy párkeresőt. Jelentkeztem, hiszek a pszichológiában és ha a tudomány alapján összeillek valakivel, már csak a kémiának kell stimmelnie. A válasz  nem lepett meg - a jelentkezők több mint 90%-a nőnemű, emiatt egyenlőre szünetel a szolgáltatás.

A munkahelyem is potenciális párkereső hely - de se időm, se kedvem üres jópofizásra, flörtölésre. Értem én, hogy a biztonságból súlytalanul kikacsintani a másikra jó érzés, megerősít, hogy lám, elkelnék még a halpiacon - számomra azonban ez is veszélyes üzem. Nem jellemző, hogy egyedül élnének az emberek, igyekszik mindenki találni valakit maga mellé. A bőröndjeiket előbb húzzák-vonják át egymáshoz, anélkül, hogy fél napot is egyedül éltek volna, vagy szexpartnerek nélkül. Nem dolgom minősíteni ezt a megoldást, csinálja akinek bejön. Ahogy tartja a mondás - amíg nem lelek az igazira, a pótszerek is megteszik. És nevetnek hozzá. Én nem nevetek. Pótszerekre igyekszem nem szorulni, a végén még a nyakamon maradna…

 Marad hát a gondolat hatalma mint fegyver, s hogy higgyem is, amit tanultam - véletlenek nincsenek, létezik a vonzás törvénye. Nehogy már pont nekem ne jutna egyetlen egy hasonszőrű, gondolkodó ember - akivel szavak nélkül is megértjük egymást?! Vagy tényleg nagyon sokat akarok?

Tisztában vagyok vele, hogy minél idősebbek vagyunk, annál több ember hagyja rajtunk lenyomatát, attól vagyunk olyanok most, hogy éltünk fűvel és fával, de ha nincsenek lezárva előző kapcsolataink, reménytelen vállalkozás egy újtól várni a megváltást. Nem vagyok kiváncsi az exek történeteire, én sem traktálom múltam csontvázaival a mellettem élőt. Egy dolog tudni, hogy élt, létezett és közöm, közöd volt hozzá és egy másik, hogy a mai napig közük van egymáshoz, kapcsolódnak. Kapcsolódjanak, csak akkor nekem ott helyem nincs. Az ágyam kétszemélyes, legalább a felszínen aludjunk csak ketten benne. Szellemeket direkt sose idéztem, veszélyes üzemnek tartom…

 Takarítom hát én is a múltamat egy vidámabb jövő érdekében, közben tudom, hogy csak a most létezik.

Szeretnék bosszút állni minden sérelmemért, mi az életben ért. 

Sokáig meg akartam felelni egy önmagamról alkotott eszménynek, hogy én jó és kedves vagyok. Hát egy frászt vagyok jó és kedves. Ördögi, gonosz erők lakoznak bennem. Fúria, a Bosszú Angyala, Ördög és Méregkeverő Boszorkány mind bennem lakik. Megismerkedtem már velük, néha még szégyellem, hogy bennem is élnek, de egyre inkább megrántom a vállam, ha felütik fejüket és hagyom tombolni őket. Megtanultam, hogy minél erősebben fojtom el őket, annál nagyobb erővel fognak a legváratlanabb pillanatban előbújni és olyan pusztítást visznek véghez, hogy a hurrikán tűzvésszel párosítva, majd cunamival eloltva - semmi hozzájuk képest. 

Legalább olyan intenzív kielégülést tud okozni már maga a bosszú gondolata is, mint az ellenkező póluson lévő mindent elviselő, feloldozó szereteté. Ha jobban belegondolok, rendkívül kreatív vagyok a bosszút illető ötletek terén. Néha még magamat is meg tudom lepni az aljasságommal, apró részletekbe menő kínzási ötleteimmel. Beérem azonban a gondolati játékkal, tudván, hogy az vagyok amit gondolok -tehát egy igazi gonosz boszorkány. Azt is megfigyeltem már, hogy erőlködhetek - burjánzó fantáziám soha nem fog olyan kreatív büntetési módokat kitalálni lelki kínok terén, mint amilyet az emberek tetteikkel a saját fejükre mérnek. Miért olyan fontos a bosszú? Ha jól sejtem egyfajta kiegyenlítődés ez, ha nem is 100% egyenlő azzal, amit elszenvedünk. Mégis egyensúlyba hozza a történetet a fejünkben. Bár elszenvedtünk ezt és azt a megaláztatást, sérelmet - fejben a másik sokkal nagyobb büntetést kap érte.

Hogy miért nem teszem meg, amit gondolok?

Egyfelől tisztában vagyok vele, hogy már a gondolatom is egyfajta tett - ha körbenézek a világon, ez a sok szenny és szemét, amiben élek - mind az emberek, köztük jómagam mocskosságának kifejeződése. Erkölcsi hullák vagyunk mindannyian. A törvényeket ímmel-ámmal betartjuk, de ha jól sejtem a büntetéstől való félelem nagyobb súllyal esik a latba, mint a jóra való törekvésünk. Én biztos azért nem öltem meg jópár embert eddig, mert nincs kedvem a börtönben rohadni, vagy bitófára jutni. Mivel hiszek a karmában is, hogy tetteimnek következménye van - ez is visszatart a cselekvéstől. Tudom, hogy a gondolataim is már karmacsírák - mégsem tudom uralni őket és nem is akarom. Valószínűleg nem véletlenül keveredtem ebbe a rendkívül robbanékony vérmérsékletű testbe - legalább a gondolataimban megtapasztalom, hogy mire is lennék képes, ha nem tartanám be az elemi társadalmi szabályokat.

Másfelől úgyis megbánnám. Azért akarok bosszút állni, mert nem közömbös a másik, aki megbántott. Ha közömbös lenne, mit számítana a tette? Bolhacsípés lenne az elefánton, jó eséllyel észre se venném. De észrevettem és fájdalmat okozott. Mert önzőn átgázolt rajtam és az érzelmeimen. Persze nem lehetünk mindig mindenkire tekintettel, értem én. Mindenki a nyeresége maximalizálására törekszik és ha úgy dobja a gép, a jobb megtérüléssel kecsegtető lehetőséggel él.

Minden kiegyenlítődik hosszú távon - ez a legszebb bosszú, amit az élet tálcán kínál nekem, cselekedvén helyettem -s én  fejet hajtok előtte. Nincs menekvés.

Nagy kavar van a fejemben. Az alázatot értelmezni sem tudom hirtelen, mi az az alázat?

Képmutató megalázkodás jut eszembe a szóról – pedig valószínűleg a két kategória teljesen más.

Utánanézek hát kisokosomban. 

Az alázatos ember szelíd, szerény, nem durva vagy kegyetlen, tud megbocsátani, beismeri saját hibáját, odafigyel másokra, nem önző önérdekek vezérlik.

Jaj de szépen hangzik, egy hozzám hasonló idealistának ez maga a mennyország.

Aztán belenézek mélységem kútjában, ahol forrófejű Harcos, Fúria, Irigy Némber és más hasonló fura figurák ugrálnak a tűz körül és elszomorodom -  van remény, hogy egyszer alázatossá váljak?!

De innen szép nyerni.  Példát itt sem mutatott soha senki a családban. Dacos emberek vagyunk. Aztán nem megyünk semmire a dacunkkal, a testünk megmerevedik, recseg-ropog és magányunkba bezárkózva élünk egymás mellett.

Ezt találtam még:

„A gondolkodás képessége az értelem. Az értelem mögötti érzelmi magatartás pedig az alázat. Az értelemre tisztán hallgatni csak úgy lehetséges, ha az emberben kifejlődött az alázat, és kigyógyult a mindentudás és mindenhatóság gyermekkori álmából…A szeretethez szükséges mindez, hogy értelmesek és tárgyilagosak legyünk.” Már megint Erich Fromm és A szeretet művészetéből részlet.

Kell ehhez bármit hozzátennem? Már megint minden mindennel összekapcsolódik. Nincs egyik fogalom a másik nélkül, egyik érzés a másik nélkül. Az egész élet az összefüggések iskolája. Átlátni ezt a káoszt, megtanulni, felismerni, beépíteni, gyakorolni – maga a kihívások kihívása, a 7fejű sárkányt, a 7 fő bűnt kell legyőzni önmagunkban hozzá…

A mesékben kivont karddal kaszabolja le a sárkány fejeit a legkisebb és legszerencsésebb legény…ha kardot adok Harcos kezében, örömmel nekilát a vérengzésnek, csak abból sok jó nem fog kisülni, ezt már tudom. Mi hát ez a csodakard? Hogyan kell forgatni? Mi van, ha egy sárkányfej helyére kettő nő vissza? Miért nem mesélik el ezt is a mesék?!

Másik kedvencem, Márai írta, akit az emberi lélek nagy ismerőjének tartok:

“Azt kérded, mi az igazság, a gyógyulás, az örömre való képesség módja? Megmondom, fiam. Megmondom, két szóval. Alázat és önismeret. Ennyi a titok.

Alázat, talán túlságosan nagy szó. Ehhez már kegyelem kell, kivételes lelkiállapot. Hétköznap beérhetjük azzal, hogy szerények vagyunk és iparkodunk megismerni igazi vágyainkat és hajlamainkat. S azokat szégyenérzés nélkül bevalljuk magunknak. S iparkodunk megegyezni vágyainkkal és a világ lehetőségeivel.

… sokféle erő van az emberek között, sokféleképpen ölik egymást az emberek. Nem elég szeretni. A szeretet tud nagy önzés is lenni. Alázatosan kell szeretni, hittel. Az egész életnek akkor van csak értelme, ha igazi hit van benne. Isten a szeretetet adta az embereknek, hogy elbírják egymást és a világot. De aki alázat nélkül szeret, nagy terhet tesz a másik vállára.” (Márai Sándor: Az igazi)

Önismeret már folyamatban, ismerkedem az odabent élőkkel, hogy minél barátságosabb legyen a viszonyunk és ne szivárogjanak hátulról, de alázat?! Márai szerint is kegyelmi állapot. Ki nyerhet itt kegyelmet?

És igen, a hit. Néha úgy érzem tudok, képes vagyok hinni. Hívő vagyok. Vagy csak szeretnék hív-ni?

Aztán billen egyet a keljfeljancsim és az ólomnehezék a padlón tart sokáig, nehéz meló újra összeszedni magam és felállni. Ez lenne hát a hit? Inkább a „csakazértis” dac dolgozik bennem, összeszorítom hát fogamat és megyek előre a teljes homályba. Inkább remélem, mint hiszem, hogy jó az út és van értelme.

Előbb mantrázok, vések magamba alapgondolatokat, hogy átírjam viselkedési és gondolati hozott, tanult, kudarc-szagú mintáimat mint tudnék hinni. Még csak remélni tudok.

Íme hát az újabb kihívás. Ha úgy veszem, hosszú élet vár rám – rengeteg tanulnivalóm van még. Csak az oktatót nem látom sehol…autodidakta módon kell megtalálnom a tananyagokat, mint tettem eddig is? Idő és energiaigényes, nagyon lassú.

Nem tudom hol keressem, ha megtaláltam hogyan gyakoroljam és mikor pihenhetek meg egy kicsit, hogy igen – már megérte, lassan emberré érek.

Rájöttem, hogy nem tudok megbocsátani. Franc se tudja miért kapaszkodom életem apró-cseprő sérelmeibe, ami tény – fogva tartanak. A szüleimtől ebben a témában nem volt mit tanulnom, apám közel harminc éven át nem állt szóba a mellettünk lakó bátyjával, mert anno igazságtalanul megvádolta, bíróság elé citálta. Én meg megértem – mit jópofizzon valakivel, aki galádul viselkedett vele, testvér ide vagy oda.

Gondolkodtam, hátha valahol, valaki mutatott példát – de nem jut eszembe semmi. Sérelmeimet idővel beletörődéssel tudomásul veszem, de nem bocsátom meg. Érdekes.

A kereszténység egyik alaptézise, hogy „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Lehet, hogy ezért nem bocsátunk meg magunknak, mert másoknak sem tudunk?

Utánanéztem az okosság-gyűjteményben mit találok megbocsátás témakörben idézetet, hát okosabb nem lettem, egymásnak teljesen ellentmondó tapasztalások vannak velősen megfogalmazva. Íme néhány:

“Az igazi egészség és boldogság útja a megbocsátás. Ha nem ítélkezünk, elengedjük a múltat, és jövőnket megszabadítjuk a félelemtől. Ha így teszünk, meglátjuk, hogy mindenki a tanítónk, és hogy minden pillanat újabb lehetőség a boldogságban, békében, szeretetben való gyarapodásra.” 

Ez tetszik, a szabadulás újabb útja. Remekül hangzik, értem is – csak éppen gyakorlati útmutatót nem írtak hozzá. Mi az hogy elengedni a múltat? Ezek nem tudatos dolgok. Ragadunk, tapadunk hozzájuk – sokszor persze emlegetjük, dédelgetjük sérelmeinket, belevéssük lelkünkbe, el ne felejtsük! Tanítják, úgy képzeljük el fájdalmainkat, mint egy különálló testet, ami életünk összes fájdalmából, sérelméből egy óriási energiaburokként vándorol velünk édesdeden szunnyadva. Ám ha egy történés megérinti, felébreszti - önálló életre kel, átveszi az uralmat felettünk és fájdalmunknak kiszolgáltatva kínlódunk, néha esztelen dolgokat elkövetve. Ha már felismered, mikor ébredezik a szörnyed, megnyugtathatod vagy orron koppinthatod - tudatosságodtól függően. Én például már felismerem, de az örvény úgy el tud ragadni, hogy mire észbe kapok már egy őrülten a vesztembe vágtató lovon ülök és se kép, se hang - az út végén a ló ledob, nyekkenek egy nagyot arccal előre a porba és mocskosan, véresen, horzsolásokkal és újabb adag fájdalmat gyártva felállok és elkullogok sebeimet nyalogatva biztonságos magányomba.

Hol hát a határ elengedés és szőnyeg alá söprés között? Bzitosan elengedem, amiről azt hiszem, túl vagyok rajta? Hogyan ellenőrizhető?

Itt egy másik:

“Másoknak mindig bocsáss meg, magadnak sohasem.”

Ezt Seneca mondta. Szerintem ő bölcs volt. Ez mégis elég brutál üzenet az én olvasatomban.

Mert ha magamnak nem bocsátok meg, tuti, hogy másoknak sem fogok. Mert ahogy bent, úgy kint. Szóval ez teljes ellentmondás számomra.

Kiváncsi lennék milyen tapasztalok alapján jutott erre és pontosan mit is ért alatta - önostorozásban jó vagyok, de ha magammal nem vagyok elnéző, másokkal mitől lennék…

Újabb gyöngyszem:

“Voltál már szerelmes? Ha tényleg igazán szeretted, ugye, sose jutott eszedbe, hogy megbocsáss neki valamit? Igaz? Akármit csinált, azt mind helyesnek találtad, nem? Akármilyen fájdalmat okozott vele. Akit szeretünk, annak nem kell megbocsátani. Megbocsátani azoknak kell, akiket nem szeretünk.” 

Na ez tök igaz. Egyszer volt ilyen az életemben, de arra is rá kellett jönnöm, hogy ez csak ideig-óráig működik. Ugyanis ha nem szabunk határokat, sajnos bármit meg is csinálnak velünk. Ritka, ha 2 ember olyan állapotban találkozik – hogy valóban teljes filmszakadás van ego vonalon náluk és fő feladatuknak tekintik, hogy egymás kedvében járjanak, versengjenek. Na de mi van akkor, ha elmúlik a szerelem? Szeretem a másikat és hibát követ el, megbánt. Hogyan bocsátok meg neki? Igen, ez már nem a mindent elviselő állapot, de attól még szeretem. Vagy csak ragaszkodom hozzá? És az már nem is igazi szeretet? Meglehet. Továbbra is tartom, hogy szeretni meg kell tanulni, de nem nagyon tanítja senki és még nem is tapasztaltam meg senkitől, hogy igazán szeretne engem. A szülők szeretete is feltételes, szabályok betartásához kötött idomító eszköz. Jutalmaznak, jár a buksisimi, ha úgy táncolok, ahogy ők fütyülnek. Ma már csak magamnak és magammal táncolok – lehet én vagyok a farkasokkal táncoló? Végülis aki farkastörvények között él és táncol…

“Megbocsátottam neki, és ezzel megengedtem azt, hogy újabb hibákat kövessen el. “ 

Hm, ez se rossz – de hát ki nem követ el hibákat? Meg ez a megengedés szó, olyan szülői főfelügyelős történet megint. Meg lehet bárkinek bármit engedni? Ha anyja, apja vagy – igen. Ha felnőtt és partner, kizárt a megengedés – az nem egyenrangú felek cselekvése számomra. 

“Megbocsátani és felejteni annyi, mint becses tapasztalatokat az ablakon kidobni.” 

Ezt Schopenhauer mondta, őt nagyon csípem – tudott valamit a lényegről. Az üzenet itt megint az, hogy bizony fontos tanításai vannak a szenvedéseinknek és a tapasztalatokat mindenki beépíti az életébe, hogy legközelebb ne essen ugyanabba a gödörbe. Azt hiszem, többségünk ezt gyakorolja élete során. 

“Néha szavak nélkül kell megbocsátani. Érteni a szavakban ki nem fejezett bánat és a jóvátételre igyekvő szándék apró jeleit, s jelekkel felelni a jelekre. Felejteni ott, ahol feledésre van szükség, megróni máskor azt, akinek szüksége van a megrovásra. Az igazi megbocsátás, mint a szeretet általában, intelligens és leleményes. És alázatos is, legfőképpen talán alázatos.” 

Na ez igen. Ez nagyon tetszik. De ezt is gyakorlatban működtetni…egyenlőre egy szép idea csupán.Az alázat lesz a következő témakör, amin csámcsoghatok – komoly fejlődési lehetőségeknek nézek elébe, lévén a zéró pontban topogok mióta megszülettem. 

“Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj.” 

 Ezt Charlotte Bronte mondta, az ő lelkivilága erősen hasonlít az enyémhez, imádom a Bronte regényeket. Neki is igaza van, felesleges energiát pazarolni sérelmeink dédelgetésére.De ismét férjem okozta sebeimre hivatkozom, a raktározás nem tudatos. Éltem az életem az elmúlt 8 évben, lejegeltem fájásaimat, sokat nem beszéltem róluk – és mégis, az álmaim mutatták, hogy a feldolgozás zajlik odabent teljes gőzerővel. S mintha a jég is most kezdene olvadozni, mostanában többször szóba került a halála – azaz valószínűleg én generáltam olyan helyzeteket, ahol feljött a téma – és mindig sikerült néma csendet kiváltanom szakszerű, érzelemmentes előadásommal, hogyan vérzik el egy ember, akinek a mája felmondja a szolgálatot és milyen alvadt vérdarabokat vizsgálni a mosogatóban, hogy ez ugyan mi a szösz, amit éppen az imént hányt ki életem párja.  

Bár szüleimnek is szép lajstroma van, mit nem bocsátottam meg nekik gyerekkoromban, mégis a megboldogult viszi el a pálmát meg nem bocsátás témakörben nálam – összetörte az álmaimat, fel kellett ébrednem. Az ébredés pedig nagyon fájdalmas, keserű és reménytelen. 

Aki tud megbocsátani, de úgy igazán, bizonyíthatóan, jelentkezzen  – a tudásért akár nagy árat is fizetek.

“Az igazi megbocsátás arról szól, hogy az illetőt, aki vétett ellenünk, ugyanoda, pontosan ugyanabba a státuszba fogadjuk vissza, ahonnan vétke miatt kiesett.”

A fa  számomra az élet szimbóluma - szél cibálta, ágas-bogas, göcsörtös, mégis védtelen kismadaraknak védelmet nyújtó, ragadozó nagymacskáknak ágait pihenésre kínáló, titkokat rejtő zegzugos, odvas, a mindig megújuló ÉLET maga.

Kedvenc meséim egyike az égig érő fa, amire felmászva egy különleges világba juthatok, ami a földről láthatatlan. Emlékszel még a mesére? Imádom a mai napig.

Az egyensúly égbe nyúló ágaival és földbe növő gyökereivel – azt mondják, pont olyan mélyre nyúlnak a fák gyökerei, amekkora a lombkoronájuk. Mert kell az egyensúly.

Én is folyamatosan ismerkedem gyökereimmel és az égre is vetem szemem, vállalom. Bízom benne, hogy minél mélyebben megismerem önmagam, annál közelebb kerülök, ahhoz a titokzatos égi világhoz, ahova a legkisebb szegénylegény is csak mászott, kitartóan mászott…

Létezhet-e egy fa a gyökerei nélkül? Valóban tudom ki mindenki vagyok, számíthatok túlélésre vihar közeledtével,  ha fogalmam sincs elég mély és megbízható gyökérzettel rendelkezem-e? Vajon korhadtak a gyökereim és az első fuvallat kidönt helyemről vagy egészségesen, szilárdan nyúlnak a mélybe és ha derékba tör az orkán, még mindig megújulok és friss hajtásokat hozok, túlélek?

Szeretnék-e bonsai lenni, állandó hőmérsékleten, locsolva, de folyamatosan megcsonkítva, lombkoronám formára igazítva, gyökérzetem dobozméretűre vagdalva, hogy elférjek a nekem kijelölt helyen?

Az irodában áll egy szerencsétlen bonsai, 2 méter magas és nem cserélnék vele. Ha holnap kitelepítenék a kertbe, pár napig bírná szerintem – alapban életképtelen. A karvastagságú gyökerei durván a doboz méretéhez igazítva, lombja sem nőhet csak úgy bele a világba, gondos kezek szorgalmasan nyírják, formára igazítják. Sajnáltam, mikor alaposan szemügyre vettem.

Kinézek az erdőre az irodából és látom az igazi fákat, ahogy sóhajtoznak ha vihar tépi őket, ám ragyognak, termést hoznak, madár csivitel rajtuk napsütéses időben – sokkal szebbek, élettelibbek mint szerencsétlen társuk az aulában. Igaz ágaik folyamatosan karcolják egymást, a vándort aki közéjük téved, gyökereik is át és átnyúlnak egymás életterébe, összekeverednek a föld alatt, ha egyet kitépne egy óriás, lazulna a környezetében élő összes fa gyökere…

Mégis az erdőre, az életre szavazok - bármilyen nehéz is, ha rám nőnek magasabb fajtájú fák, egy fenyő szúrkál hátulról,  és sokszor vágyom egy rétre egyedül, holott ott a villámnak tálcán kínálom életem.

  Gyökereim már gyógyulgatnak, az élősködőket folyamatosan takarítom, célom biztosan állni a földön és az égbe nőni. Mint a mesében.�

Milyen szavakkal lehet egy lányt felizgatni?

Mondogasd neki: BMW, gyémánt, arany, luxusvilla.

Szánalmas viccecske, mégis a lényeget tömöríti. Míg én oldalakat írok, ez a 4 szó elmeséli a lényeget.

Mit szimbolizálnak ezek a szavak? A nők számára oly fontos biztonságot.

Mert ha pénz van, fedél is van a fejünk felett és ennivaló is akad az utódoknak.

A nők mindig a szaporodás, fajfenntartási ösztön miatt is vonzódnak a pénzes pasik iránt.

Szülnél egy hajléktannak? Én sem.

Férjem egy válást követően 2 kofferrel és némi készpénzzel egy albérletben lakott kapcsolatunk elején. Viharos sebességgel ívelt fel azonban karrierje és én a főiskola alatt kis garzonjába látogattam, majd az iskola elvégzése után mindjárt egy 3 szobás lakásba költöztünk együtt.

Biztonságban éreztem magam, s bár én is dolgoztam, jó volt jól élni. 3 év alatt kertes házunk lett és éreztem, igen, erre már lehet építeni, ide jöhet a gyerek.

Az már az „ember tervez, Isten végez” közhely igazsága, hogy teherbe esésem előtt már nem volt munkája és hiába bizakodtam, nem is lett utána már soha – így viszonylag hamar, Csipi másfél éves korában már mehettem is vissza dolgozni, hogy ne kopjon fel az állunk.

Ha választania kellett volna – a házat előbb eladja, mint kétezer köbcentis audiját, ami élete álma volt. Vajon miért? Mit jelenthetett neki ez az autó? 

Apukájának is Audija volt vietnami háborúban töltött egy éves ENSZ kiküldetése után – a kevés nyugati autók egyike a Trabik, Wartburgok, Zsigulik világában – a különleges, kiváltságos, menőbb mint az átlag szimbóluma lehetett számára,s tudat alatt apukáját igyekezett “legyőzni”, többre vinni mint ő, s anyukája elismerését, rajongását, büszkeségét kivívni.

 Halála napján a mentőben azt kérte, ne tudassuk szüleivel az állapotát. Szégyellte magát előttük. Ha jól sejtem itt egy nagyon erős megfelelési kényszer dolgozott benne. Szüleivel felszínes a kapcsolatom, így valószínűleg már sose fogom megtudni milyen mozgatórugók üzemeltek benne.

Ma van tető a fejem felett, jól keresek, toronyórát sose veszek aranylánccal, de már nem is igénylem, Karib tengeri hajóútra is várnom kell még, hogy eljussak – ám alapvetően mindenem megvan.

Milyen férfire vágyom hát most?

Egyedülálló barátnőim joggal mondják, hogy legalább annyi vagyona legyen a másiknak, mint nekik. Igen, fontos – elvégre családalapítás előtt állnak, otthon maradnak majd a babával, a gyesből, gyedből nehéz megélni. Legyen állása az apajelöltnek, lakása is – ha nem jön össze a közös „asztal” mint házasság, legyen hova visszamenni a válás után. Sajnos ezzel is számolni kell a mai világban.

Arra azért kiváncsi lennék, hogy mi az elsődleges szempont az életükben? Anyává válni vagy társsá? Én ugye könnyen beszélek, anya már vagyok, tudom, hogy nem teszi teljessé az életem. Egy fontos szelete csupán. Szeretnék szeretője, barátja, partnere is lenni páromnak.Anyja is, de minimálisan - az etetés, háztartási munkák, gondoskodás nálam az anyasághoz kötődő feladatok. A lényeg az egyensúly mindhárom szinten (felnőtt-szülő-gyerek szerepek). Kétlem, hogy hosszú távon bárkit kielégít, ha csupán szülő szerepben van rá szükség otthon, vagy gyerekként kezeli élete párja. Engem biztosan nem.

Nekem egyetlen pénzügyi kitételem van – ne kelljen eltartanom senkit. Nem feltétlen vágyom már gyerekre, bár sokáig egy újszülött jelentette számomra a családot. Sokáig álmodtam kisbabával, férjjel. Tudom azonban, hogy ez csak a CSALÁD, mint számomra ideális állapot szimbóluma volt - hogy helyreállítsam az egységet, ahol nőként élhetek egy férfi mellett. Kislány és anya már voltam, vagyok - ismerem minden zegét-zugát, izgatottan várom hát új szerepemet, ami magába foglalja a másik kettőt és még rengeteg más érdekes minőséget is tartalmaz.

Mert így se nő, se férfi, se anya, se apa – olyan igazi hibrid-lét ez már évek óta számomra.

Mióta ez tudatosodott bennem és közelebb vagyok a negyvenhez, mint a harminchoz - valamint tudom, hogy ha őszintén magamba nézek nem vágyom újrakezdeni a pelenkázós, éjszakázós szolgalétet, amit egy új élet az első három évében igényel – máris letisztul, hogy mit is jelent számomra a család. Arra is rájöttem, hogy a kisbaba mint szimbólum nem feltétlen egy közös gyerek lehet, kisbaba számomra az új lakásom is, hiszen 9 hónapig tartott a felújítása…egy kapcsolat is lehet a “közös gyerek”, amire figyelni kell, etetni, azaz energiával ellátni a kapcsolatot. Nem kevesebb odafigyelést igényel, mint egy gyerek.

Egyetlen egy férfit, akivel megoszthatom gondolataimat, érzéseimet, szeret és viszontszerethetem, jó együtt lenni de külön is, külön egész lehetek mellette, míg vele egy másik egészet alkothatok. Természetesen Csipin át vezet az út hozzám, fontos, hogy jól érezze magát ő is a számára még ismeretlen “család” létformában.

Ehhez persze a férfinek is egy külön egésznek kell lennie és nem is ragozom tovább, mert minden más már elvárás lenne és csak engem kötne gúzsba, korlátozná nyitottságomat a világra, a másik nemre.

Elvárások nélkül élni – ez is a szabadság egyik útja. Kíváncsian figyelni mit vonzok életembe és lépegetni előre utamon. S hogy a cél még homályos és ismeretlen? Így izgalmas!

Már nem vágyom vissza a biztonságos aranykalitkámba – megerősödtem, tudom mindent kibírok.

Vonz a kaland, keresem a kincset, kincseimet…

Már többször hivatkoztam az alaptörvényemre, miszerint azt nem szeretem magamban, amit másokban.

Pontosabban fogalmaznék: azt nem fogadom el másokban, amit magamban!

Ami irritál a másik emberben, ott bizony nekem is van fejlődési lehetőségem…

Ha így nézzük embertársainkat, máris nagyon tanulságos leckesorozat tárul szemünk elé.

Csipi egy hete kifakadt, hogy mennyire utálja egyik osztálytársnőjét, mert plázacica és kényeskedő majom.

Elmondtam az alaptörvényt, mire heves tiltakozásban tört ki, hogy márpedig ő nem plázázik és nem kényeskedik, nyafog.

Elmagyaráztam, hogy nem azt mondtam, hogy ő pont ugyanolyan mint társnője – egy nullától tízig terjedő skálán lehet, hogy a kislány a 9es fokon üzemel ebben a témában, míg ő csak a kettes fokozatban, de amíg nem fogadja el, hogy benne is ott vannak ezek az emberi tulajdonságok, addig irritálni fogja mindenki másban is. Amint rájön, hogy ő is kényes plázacica adott szituációban – máris elnézőbb lesz pajtásával.

Eltelt pár nap, s egy jó barátommal elment csavarogni a városba,leginkább boltokba.

Láttak karórát egymillió forintért és még sok érdekes, színes látnivalóba botlottak, nagyon élvezte a körutat.

Egyetlen egy övet szereztek zsákmányszerző akciójuk során – mégis büszkén mutatta, viseli azóta is.

Egyetlen egy kérdésem volt csupán: Biztos, hogy te nem vagy plázacica? El tudod most már fogadni pajtásod vonzalmát a boltokhoz?

Némán bólintott.

Egy másik nap egy 1 cm-es pókot talált a karján. Visítva rohant ki hozzám a fürdőbe, hogy vegyem le róla. Leszedtem az állatkát és kitettem a teraszra, majd nyugodtan megkérdeztem: Biztos, hogy te nem vagy kényeskedő? Valóban akkora veszélyt jelent egy minipók az életedre, mint a hiszti, amit levágtál?

A válasz újabb néma csönd volt.

Hát így működik ez a törvény. Nem azt állítom, hogy Te vagy én pont ugyanolyan vagyok, mint a másik, akinek cselekedete irritál – de amíg magunkban nem vesszük észre a gerendát, másnál bizony könnyen feltűnik a szálka.

Amint bekapcsol nálam is az érzés, hogy utálom, ki nem állhatom, én aztán nem vagyok ilyen, rühellem, idegesít – mindig megvizsgálom miről is van szó pontosan, mit szimbolizál számomra a másik ember viselkedése, tette – mert az bizony bennem is ott van, ha halványan is, de hárítok és nem fogadom el, nem akarok szembe nézni vele, mert fájna és sérülne az önképem, hogy én igenis nagyon oké vagyok.

Az önnevelés, emberi fejlődés komoly eszköze a sok „tükörember”, akiket az élet az utunkba dobál – nem félek már belenézni a tükörbe, igaz a számomra taszító tükrök társaságát tudatosítás után sem keresem.

Elfogadom, hogy van még hova fejlődnöm, de ez nem jelenti azt, hogy közös utam lenne a másikkal.

Szeretem a színeket. Régen előnyben részesítettem a harsány, karakteres színeket, ma már határozottan a finom, légies, természetes színeket szeretem. Jelenlegi otthonomban sok pasztell árnyalat található, míg a régi házban sárga, tengerkék falfelületek is voltak.

Amikor meghalt a férjem, 2 napig bírtam feketében. Úgy éreztem, megfojt, szó szerint elsorvaszt engem is, az érzelmi zűrzavaromtól aludni alig bírtam, viszont menni kellett dolgozni, Csipit és a ház körüli teendőket ellátni. Harmadik nap hát előhalásztam egy piros polómat, majd visszatértem színes ruhatáramhoz.

Egyfelől úgy éreztem, a külvilágnak semmi köze az érzéseimhez, minek jelezzem, hogy én most gyászolok? Nem tartozik rájuk. Ez nekem kicsit megint a képmutatás kategória. A közértben úgyse sírom el magam amikor 20 dkg párizsit kérek – hacsak nem vagyok a pénztárossal ismeretségben és így tudatni akarom vele, hogy engem mekkora tragédia ért, tessék kérem sajnálni – azaz energiát adni nekem. Akkor meg? Olcsóbb lesz a párizsi? Figyelmesebb lesz velem? Ha sajnálatból teszi, köszi nem kérem – ez már a manipuláció kategória.

Ahogy mindenki másnak, itt is egyediek a szimbólumaim – melyik szín mit jelent, miközben egyetemes is valahol. Mert míg Európában a fekete a gyász színe, Afrikában a fehér. Vajon a bőrszínnel ellentétes kontraszt hatás elérése érdekében? Ha van bőröm – élek? Ha ellentétes színben vagyok – találkoztam a halállal, még ha nem is engem ragadott magával?

A piros energetizál, vadít. Nagyon óvatosan, finomított verzióban tettem a nappalimba, ami a családi tűzhely (kályha) köré központosul.

A hálóm falai tejeskávé színűek, fehér padló és ágytakaró a tisztaságot jelképezi, jó bemenni, megpihenni itt.

Csipi szobája fehér és kék. A fehér még mindig a tisztaságot jelenti, míg a kék indulatos csemetém idegeinek nyugtatására szolgál. Szobájában lazuljon, nyugodjon meg egy harcos iskolai délelőtt után.

Az előszobám, konyhám halvány pasztell zöld. Jóga oktató barátnőm összecsapta a kezét, mikor anno először belépett új otthonunkba és meglátta – ez a szívcsakra színe! Bár nem tudatosan választottam, tisztában vagyok vele, hogy fontos feladatom a szeretet megtanulása és gyakorlása. Rejtett inzulinérzékeny vagyok, szüleim időskori cukorbetegségben szenvednek – a cukor, mint az édes szeretet szimbóluma azt jelzi, hogy nem tudom optimálisan előállítani, se hasznosítani. Figyelek rá…

Idén szerettem bele a fűzöldbe, barnába. Valószínűleg a természet iránti olthatatlan szerelmem is szerepet játszik ebben („Vissza a természetbe”), de sokkal melegebb a barna mint a fekete, a csoki (szintén szeretet szükségletem) jut eszembe róla. A zöld tölt, nyugtat.

S míg éveken át a kék különböző árnyalatai voltak a kedvenc színeim, ami még mindig az önnyugtatás, idegcsillapítás színe számomra, a robbanékony, lobbanékony hárpia számára – mára egyensúlyban van a többi színnel. Már nem kedvenc. Már nem türkiz ruhatáram többsége, mert már nem jégkirálynő vagyok jégpalotámban, ahova senki ne merjen belépni forró szeretetével, ami ugyan felmelegíthet, de szétolvaszthatja lényemet és életem kereteit, lángra lobbanthatja és hamuvá égethet félelmeimmel együtt, megsemmisíthet, kiforgathat biztonságos, megcsontosodott létemből.

Mára befogadóvá értem, testem idomai is az anyaföldet szimbolizálják, s talán én is éppen egy fa törzsét barna szoknyában, harisnyában és a lombját zöld kardigánomban.

Amikor női energiám megbomlott egyensúlyán dolgoztam, narancssárga és piros bugyikat hordtam, mert a narancs a nőiség színe, a pirostól pedig női nemi szerveim energetizálását vártam. Ma már inkább fehér bugyijaim vannak, pár fekete darabbal kiegészítve, elvégre nappal ártatlan bárányka szerepben működöm, ám megvan a helye és ideje a fekete démonnak is.

A színeket régóta tudatosan is használom. Az esetek többségében még mindig tudattalan választom ki reggel pár darabos ruhatáram aznapi színkombinációját. Ha fellépésem van nagyobb hallgatóság előtt – még mindig a kékre szavazok, mert azt erősíti, hogy igazat mondok, vagy a lila üzeni, hogy fogadjátok el a „tanítást”.

Emlékszem egy vezetői körnek tartott előadásomra évekkel ezelőtt, piros-fekete szerelésbe bújtam, rájátszottam akkor még messze nem harmónikus nőiségemre – ettől függetlenül bejött a stratégia, jól sikerült az előadás, „átvertem” rajtuk az üzenetet. S hogy ők esetleg nyitottak voltak már eleve? Kit érdekel? A történet rólam szólt, én nem bíztam magamban és kellett a külső megerősítés, erőim összpontosítása – ebben segített a piros.

Szeretem figyelni a környezetem, a ruhák színe sokat elárul viselőjéről. Sok szürke kisegér szaladgál körülöttem, kevesebb színes egyéniség. Pedig a színek is hatnak ránk, engem mindig is segítettek kitörni az önmagam által eszkábált börtöneimből.